autoimmunitás

Autoimmunitás a szervezet immunrendszerének olyan állapota, amelyben a saját sejteket és szöveteket célzó autoantigénekre reagál. Ennek eredményeként krónikus gyulladás és szövetkárosodás alakulhat ki. Az autoimmunitás megnyilvánulhat széles körben vagy specifikus szervre korlátozódva.

A patofiziológiában központi szerepe van az autoritár immunválaszoknak: autoantitestek és autoreaktív T-sejtek jelenléte, a központi és perifériás tolerancia zavara, molekuláris mimikri, epitope-szóródás és gyulladásos környezet zavarai. Genetikai hajlam (főként HLA allélek) és környezeti tényezők, például fertőzések vagy dohányzás hozzájárulhatnak a kiváltáshoz. Nőkben gyakrabban fordul elő egyes autoimmun betegségek.

Az autoimmunitás két fő kategóriába sorolható: orgánumspecifikus betegségek, ahol egyetlen szerv érintett (például autoimmun pajzsmirigybetegségek, cukorbetegség típus 1), és szisztémás betegségek, amelyek több szervet érintenek (például szisztémás lupusz erythematosus, rheumatoid arthritis, Sjögren-szindróma, szkleroderma). A klinikai tünetek széles skálán mozognak, a tünetek az érintett szervtől függenek.

Diagnózis általában klinikai értékeléssel és laboratóriumi vizsgálatokkal történik: autoantitestek (ANA, anti-dsDNA, anti-TPO, anti-GAD65, RF, anti-CCP), gyulladásos markerek (CRP, ESR), valamint képalkotó és néha szövettani vizsgálatok segítenek. Megelőzésre nincs általános módszer, de genetikai és környezeti kockázatokkal összefüggő információk ismerete segíthet a korai felismerésben.

Kezelésének célja a tünetek enyhítése és a progresszió megakadályozása. Alapelv a személyre szabott immunszuppresszív terápia: kortikoszteroidok rövid távú alkalmazása, DMARDs (például methotrexát, azathioprin, mycophenolate), valamint biológiai szerek (TNF-inhibitorok, rituximab, tocilizumab, egyéb célzott terápák). Rendszeres nyomon követés, fertőzésvédelmi intézkedések és életmód is fontos részei a kezelésnek.