Neoklasszikus

Neoklasszikus (neoklasszikus) kifejezés olyan irányokra utal, amelyek a klasszikus formákat és elveket újraértelmezik vagy visszahívják. Jellemző rá a rend és az arányok tiszta, érthető megjelenítése, gyakran az antik görög és római példákhoz való hivatkozással.

A neoklasszikus közgazdaságtan a 19. század végén kibontakozó marginalizmus eredménye. A racionalitást, a hasznosság maximalizálását és a piacok által elért egyensúlyt hangsúlyozza; a fogyasztói és vállalati döntések, árak és termelési költségek összefügéseit általában matematikai modellekkel írja le. Fontos alakjai közé tartozik Jevons, Menger és Walras, továbbá Marshall közérthető mikroökonómiai megközelítése is hozzájárult a mozgalom elterjedéséhez. Később a neoklasszikus közgazdaságtan általános egyensúlyi elméletekkel és mikroökonómiai eszközökkel bővült, és gyakran felmerülnek kritikák Keynesianizmusból és viselkedés-kutatásokból.

Az építészetben a neoklasszikus stílus a 18–19. században lett jelentős, főként Franciaországban és Angliában. A klasszikus görög és római példákat felidéző formavilág jellemzi: szimmetria, tiszta vonalak, oszlopok és harmonikus tömegelrendezés. A cél az erkölcsi tisztaság és rend kifejezése volt, gyakran közterek és hivatalos épületek terén.

Zenei vonatkozásban a neoklasszika a 20. században a klasszikus formák újraértelmezése modern nyelvvel ötvözve jelent meg. Jellegzetes példák Stravinsky Pulcinella című műve, Prokofjev Klasszikus szimfóniája és Hindemith neoklasszikus alkotásai.