növekedéselméletek

Növekedéselméletek a közgazdaságtan azon ága, amely a gazdasági növekedés hosszú távú tényezőit és folyamatait vizsgálja. Ezek az elméletek arra keresnek magyarázatot, hogyan képes egy gazdaság termelési potenciálja, azaz a kibocsáthatott javak és szolgáltatások mennyisége idővel növekedni.

A korai növekedéselméletek, mint például Adam Smith klasszikus modelljei, a tőke felhalmozását és a munkamegosztást hangsúlyozták. Később a neoklasszikus növekedéselméletek, különösen Robert Solow modellje, bevezették a technológiai fejlődés szerepét a növekedés magyarázatában, kiemelve annak exogén (külső) jellegét. Ezek a modellek rámutattak arra, hogy a tőke mértékegységre jutó hozadéka csökkenhet, így fenntartható növekedés csak technológiai haladással érhető el.

Az endogén növekedéselméletek, melyeket például Paul Romer és Robert Lucas dolgozott ki, megpróbálták magyarázni a technológiai fejlődés eredetét is, azt belsőleg (endogén módon) modellezve. Ezek az elméletek kiemelik az emberi tőke, a kutatás-fejlesztés, az innováció és a tudás terjedésének fontosságát a növekedés mojtásában. A hálózati hatások és a tudás nemrivalizáló jellege is kulcsfontosságú ebben a keretrendszerben. A növekedéselméletek elengedhetetlenek a gazdaságpolitikai döntések megalapozásához, a fejlődési stratégiák kidolgozásához és a nemzetközi gazdasági különbségek megértéséhez.