megszemélyesítése

Megszemélyesítés a retorika és az irodalomtudomány egyik stilisztikai eszköze, amely során nem emberi lényeknek vagy élettelen tárgyaknak emberi tulajdonságokat, érzelmeket vagy cselekvési motívumokat tulajdonítanak. Ez a szöveg vagy beszéd élőbbé válását, a fogalmak vagy tárgyak számára érzelmi vagy cselekvési dimenziók kölcsönzését szolgálja. Gyakran használják az absztrakt fogalmak vagy természeti jelenségek személyes megjelenítésére is.

Használata széles körű: a költészetben, prózában, reklámban egyaránt előfordul, célja az olvasóval való azonosulás vagy a megértés megkönnyítése. Gyakori példák a halál vagy az idő személyes alakjának megformálása, amely révén a fogalmak érzelmi vagy narratív kontextust nyernek. A megszemélyesítés erőteljes képeket teremt és könnyen átülteti a komplex fogalmakat a befogadó számára.

Történeti és elméleti szempontból a megszemélyesítés az ókori görög–római irodalomból és vallási szövegekből is ismeretes, később pedig a romantika és a modern próza jellemző eszközévé vált. A fogalom kapcsolódik más stilisztikai alakzatokhoz is, mint például a metafora vagy az allegória. Fontos különválasztani az antropomorfizmustól: az előbbi emberi alakot vagy motívumot ad egy nem emberi dologhoz, az utóbbi pedig egy egész narratívát, morális üzenetet hordoz. Ma a megszemélyesítés nemcsak irodalomban, hanem vizuális médiában vagy marketingben is megjelenik, amikor egy márkát vagy intézményt úgy alakítanak át, hogy emberi értékeket és személyiséget sugalljon.