skalázhatósága

Skalázhatósága a rendszer azon képessége, hogy növekvő terhelés mellett is megőrizze vagy javítsa teljesítményét anélkül, hogy jelentősen nőnének az erőforrásokra fordított költségek. Több szemszögből értelmezhető: kapacitásnövekedés, költséghatékonyság és válaszidő megtartása. A gyakorlatban ezt általában horizontális skálázással és vertikális skálázással érik el. Horizontális skálázás során új példányokat adnak hozzá a rendszerhez, így a terhelés megoszlik. Vertikális skálázás esetén a meglévő példányok erőforrásait növelik (például CPU vagy memória). Gyakran alkalmaznak auto-scaling mechanizmusokat is, amelyek dinamikusan igazítják a kapacitást a forgalomhoz.

A skálázhatóság értékeléséhez olyan mutatókat használnak, mint a tranzakciók / s, a válaszidő, a rendelkezésre állás és a költség. A tervezés során fontos elvek közé tartozik a stateless architektúra, az idempotens műveletek, az adatrész-szeparáció (sharding), a gyorsítótárazás és az üzenetközvetítés. Ezek segítik a terhelés megosztását és a koordinációs költségek csökkentését, miközben megőrzik a rendszer rugalmasságát.

A skalázhatóság döntései gyakran összefüggnek a CAP-tétellel: a folytonosság, a rendelkezésre állás és a particionálhatóság közötti kompromisszumokat mérlegelik. A gyakorlatban a skalázhatóság folyamatos tervezést és finomítást igényel, különösen felhőalapú és elosztott rendszerekben.